Interjúnk Soltész Ádámmal.
Korábban már hírt adtunk arról, hogy a Leukémiás Gyermekekért Alapítvány keretében működő támogatási lehetőséggel élve Soltész Ádám budapesti fitness edző futással és gyaloglással teljesítette az általa felajánlott – Visegrád-Szárliget közötti – 170 kilométeres távot, amellyel több mint 300 ezer forintot juttathatott egy Lia nevű kislány kezelésére.
A példaértékű segítségnyújtást elismerése mellett a 32 éves Soltész Ádámot ezúttal az embert próbáló teljesítmény körülményeiről kérdeztem.
– Ádám, a hivatalos weboldaladon annyit tudni rólad, hogy tíz éve foglalkozol testépítéssel és fitnesszel. De egy ilyen nagylelkű felajánláshoz nyilvánvalóan más is kell…
– Öt éves korom óra rendszeresen sportolok, ahogy a legtöbb gyerek, én is focival kezdtem, és emellett ki is tartottam nyolc éven keresztül. Aztán – félig-meddig ezzel párhuzamosan – még az atlétika kísérte az életemet. Magasugrásban, távolugrásban, rövid- és középtávú számokban vettem részt, iskolák közötti versenyekre is jártam, de országos szintig sajnos nem jutottam el. A testépítéssel és fitnesszel tizenhat éves koromban ismerkedtem meg. Akkoriban kezdtem el modellkedni, ahol azt tanácsolták, érdemes lenne pár kilót felszednem, hogy a kifutón jobb tartásom legyen. Így kerültem először egy edzőterembe. Nem mondanám, hogy elsőre magaménak éreztem ezt a sportot, de fejlődni szerettem volna ebben is. Az évek előrehaladtával pedig tulajdonképpen a szenvedélyemmé vált, olyannyira, hogy huszonkét évesen – mások biztatására – a versenyzésben is kipróbáltam magam. Néhány kevésbé sikeres megmérettetés után 2016-ban és 2017-ben már sikerült a Magyar Országos Bajnokságon egy első helyezést elhoznom Men’s Physique kategóriában, A budapesti Európa Bajnokságon ezüstérmet szereztem, az Ausztria Kupán viszont első helyen végeztem. Mindeközben viszont rájöttem, hogy a versenyzés világa az valahol nem az egészségről szól, így maradt a fitness az életmódomban, ezt is népszerűsítem a mai napig.
– Az edzősködéshez nyilván kellő papírokat is szereztél…
– Így igaz, 2014-ben végeztem el az IFBB Nemzetközi Szakedzőképzést, majd rá egy évre Nyíregyházán kezdtem el dolgozni egy nívós edzőteremben. 2017-ben jöttem Budapestre, ahol az edzősködéssel párhuzamosan foglalkoztam még a modellkedéssel, illetve táncoltam is egy fiúcsapatban egészen 2020-ig. És kiemelt statiszta munkáim is voltak még szép számmal.
– Hogyan jött mind ehhez ez a futás, illetve versenyszerű túrázás és mit lehet tudni erről az emlékezetes két héttel ezelőtti hétvégéről?
– A Covid idején, amikor a négy fal közé voltunk zárva, az akkori barátnőmmel kezdtünk már egymás agyára menni, ezért kitaláltuk, hogy mozduljunk már ki egy kicsit a zöldbe. Így kezdődött minden. Először bejártuk a Normafát, a Budai-hegységet, a Pilist, a Börzsönyt, minden hétvégén elindultunk valamerre. Időközben a párkapcsolatunk véget ért ugyan, de az új hobbi, a túrázás, természetjárás számomra egészen a mai napig fennmaradt. A világjárványt követően 2023-ban gondolkodtam el azon, hogy milyen lenne, ha kipróbálnám magam egy teljesítménytúrán. Így jutottam el az első ilyen hosszú túrámig, ami a Gerecse 50 nevezetű teljesítménytúra volt.
– Ez 50 kilométert jelent?
– Igen, ez 50 kilométert jelent, méghozzá gyalogló tempóban, botok segítségével. Közel 3 ezer sportoló vett részt ezen a rendezvényen, ami Magyarországon a tavaszi szezonban az egyik leglátogatottabb rendezvénynek számít. Az összes távot nézve közel 8 ezer ember indult ezen az eseményen. Az utat szigorúan kétlábon kell megtenni, 12 óra a szintidő ezen a távon. Azon a héten négy napon keresztül szakadt az eső, beleértve a verseny napját is, egy erősen fölázott talaj fogadott minket. Ráadásul én soha nem mentem még korábban 32 kilométernél többet, így elég nagy ugrás volt az 50, nem beszélve arról, hogy a túracipő, amit használtam, elég komoly sármennyiséget fölszedett, amit aztán cipeltem magammal kilométerről kilométerre. Fizikálisan nem voltam készen erre az 50 kilométerre, viszont mentálisan egy szívós egyéniség vagyok és tudok erőt meríteni nagyon mélyről is, ami talán a sportmúltamnak köszönhető. Végül sikerült beérnem ezen a távon 10 óra 30 perces idővel. Viszont, amikor hazaértem, az autóból alig bírtam kiszállni. Az elkövetkező két-három nap pedig még komolyabb fáradtságot és izomlázat hozott magával.
– Beszéljünk a mostani felajánlásodról. 170 kilométer már elképesztő távolság, főleg egy átlagember számára.
– Ezért is nagyon fontos, hogy az ember tisztában legyen a képességeivel, a fizikai és mentális állapotával, amelyek voltaképpen a lehetőségeit adják. Jó dolog ezt előre kiismerni. Ma már léteznek egészen kiváló teljesítmény-diagnosztikai eljárások, mindenképpen ajánlani tudom, főleg a kezdő vagy megterhelőbb eseményre készülő sportolóknak. Én is így kezdtem, amikor két év teljesítménytúrázás után tavaly nyáron a túratársam fölvetette, hogy mi lenne, hogy ha egy kicsit megfutnánk a lejtőket, a vízszintet? Azt válaszoltam, én nem szeretnék sok izomtömeget veszíteni, hiszen ezért sem kezdtem el futni, de nézzük meg, nyitott vagyok erre a lehetőségre. Így kezdődött minden. Megfutottuk a lejtőket, egy picit már a vízszintbe is belefutottunk, tetszett ez a világ. Ez történt 2024 szeptember magasságában és onnantól kezdve elkezdtünk az eseményeken, teljesítménytúrákon futni, olyannyira, hogy rövidebb versenyeken is részt vettem. Volt 23 kilométeres verseny, ahol három hónap futás múlttal, 150 versenyzőből 22. helyezést sikerült elérnem. Az idei évet pedig azzal az elhatározással kezdtem, hogy szeretnék a terepfutásra koncentrálni, szeretném ebben a határaimat kitolni. A facebookon olvastam, hogy a debreceni székhelyű Leukémiás Gyermekekért Alapítvány számára lehet támogatást nyújtani, méghozzá beteg gyerekeket segítve a gyógyulásuk érdekében. Szerettem volna 300 ezer forintot gyűjteni egy olyan kislány számára, aki nem élhet olyan teljes életet, mint mi. Valahol én ezt szívügyemnek tekintettem. Eddig csak futottam, de ezzel találtam egy olyan célt a futásban, ami engem is nagyon építene, ha sikerülne véghez vinnem egy ilyen teljesítményt – gondoltam magamban. Az pedig külön örömet jelentett, hogy sikerült túlteljesítenem a tervemet, így 444 ezer forint lett a támogatás végösszege.
– Mi volt a legnehezebb ebben a végül is 174 kilométerre sikerült túrában?
– Az, hogy egyedül voltam. Egyetlenegy olyan szakaszon volt segítségem egy fiatal srác személyében, aki 22 kilométert futott velem Hűvösvölgytől Piliscsabáig. Ott már volt a lábaimban 63 kilométer, ő úgymond a pacerem volt, egy olyan segítőm, aki az iramot és a tempót diktálja, amikor én már egy eléggé fáradt vagyok. Számomra ez nagy segítség volt, nemcsak a tempóban, hanem abban is, hogy tíz óra egyedül lét után volt társaságom legalább négy órán keresztül. Nehézséget jelentett az útra való csomagolás is, hiszen egy ilyen hosszú távra nagy szükség van az energiapótlás gondos összeállítására és persze cipelésére, nem beszélve a különböző ruházatokról. Ezért, amikor a tényleges futásom előtt bejártam az útvonalat, egy zsákban a bokrok között eldugtam plusz táplálékot és néhány váltóruhát. Nagyon jól jöttek ezek futás közben.
– Miként hitelesítik azt, hogy valóban teljesítetted a távot?
– Egy applikáció segítségével futottam, ezzel tudom bizonyítani a megtett kilométert, a megtett időt, ezt küldtem el az alapítvány számára kép formátumban. Visegrádról startoltam és az Országos Kéktúra útvonalán haladtam Szárliget irányába. Ebben a távban, a 170 kilométerben volt összesen 5400 méter szintemelkedés is, tehát ez is nehézsége volt a kihívásnak, illetve a terepviszonyok, hiszen 100 kilométert esőben kellett megtennem fölázott talajon. Nekem ez egy óriási bizonyítási lehetőség volt önmagam számára. Soha nem jártam még 110 kilométer fölött és fizikálisan nem is voltam kész erre a távra, viszont mentálisan tudtam meríteni magamból annyi erőt, hogy végig mentem, és ez nagyon megerősítette a hitem. A tervem még erre az évre jó pár nagy eseményen való részvétel, van pár bakancslistás távom is. Hosszú a szezon egészen decemberig. A folytatásban lesz egy teljesítménytúrám, a Mátrabérc 55, oda a futótársammal érkezünk. Májusban is lesznek események, ott úgymond rövidebb távon, 66 kilométeren tervezek versenytempót futni, az egy nagyon nagy kihívás lesz számomra. Ez után június 8-án fogok részt venni az Ultratrail Hungary versenyén, ami Magyarországon a legnagyobb verseny, ott 111 kilométeres távon indulok. Ott nem is a táv lesz majd a legnagyobb nehézség, bár ott is versenytempót kell majd diktálni, hanem az, hogy ez már egy melegebb időben zajlik majd, a futáshoz pedig az optimális hőmérséklet az 5-10 fok. Távban lesz ennél nagyobb kihívásom is, amikor június 20-án indulok majd a Kazinczy 200-on a Zemplénben. Arra egy 55 órás szintidő adott. Egy életben egyszer szeretném ezt is megcsinálni. És aztán még az év további hónapjaira is vannak tervek: augusztusban a Vadrózsa 160-on fogok részt venni, majd Magas-Tátra átkelésre megyek, de szeptemberre, októberre, novemberre is vannak már előjegyzett események.
Ádámmal a következőkben az egészen elképesztő létszámú követőt jelentő teljesítménytúrázásról beszélgetünk majd, de – konditermi tapasztalatai alapján – meghallgathatjuk az álláspontját a különböző korosztályokhoz tartozó és fizikai állapotú emberek edzési lehetőségeiről is.
Várjuk tehát vissza olvasóinkat!