Folytatjuk beszélgetésünket Somogyi Gáborral, a 71 éves szerkesztő-újságíróval, aki a munkája mellett már 55 évet töltött és tölt a mai napig is sportolással. Ahogy ígértük, ezúttal az 50 éven felüliek „pályakezdéséről” kérdezzük.
–Ha megszületett az elhatározás az életforma váltásáról, mi a következő lépés?
– Az elhatározás naponta sok-sok ember fejében megszületik, a kivitelezés azonban nem egyszerű. Gondolja csak el, hogy adott egy 50 év körüli férfi vagy nő, akinek a több évtizedes életviteli rutinjába kellene beilleszteni egy olyan „feladatot”, amelyet csak hírből ismer. És hiába tudja róla, hogy hosszabb távon mennyire hasznos lesz majd, hogy segít megőrizni az egészségét, hogy esetleg hosszabb és tartalmasabb életet biztosít, mégis egy újabb problémát lát benne, amit csak azért kellene megoldani, mert a saját elhatározásából így döntött. „Kell ez nekem? Nincs elég bajom?” – tehetik fel a kérdést sokan. 50 éves kora körül az embernek ezernyi más dolga van, jó esetben ilyentájt teljesedik ki a munkájában, a gyerekek sincsenek a legjobb korban, figyelni kell rájuk, a kevéske szabadidőt pedig hasznosabban is el lehet tölteni. „Igen, de az orvos azt mondta, hogy jó lenne, ha mozognék egy kicsit, mert előbb-utóbb aztán jönnek a szív- és érrendszeri bajok, nem is beszélve a mozgásszerviekről!” – hallják sokan ezt a belső hangot, így aztán az elhatározás lassacskán megszületik. Az én időmben még időbeosztásnak hívták, ma már inkább time-menedzsmentnek azt, amivel minden kezdődik. Ugyanis meg kell találni azt az időpontot, kezdésként talán két napot, azon belül is két órát, amit úgy tekintünk, mintha a világ legfontosabb dolga történne akkor, tehát szó sem lehet az elodázásáról. Nem létezhet olyan program, amely felülírná az edzésre szánt időt. Később aztán, amikor már az edzésidő beépült a tudatunkba és a testünkbe, már nem kell, hogy ilyen szigorúak legyünk önmagunkkal, hiszen nem versenysportolók vagyunk, egy-két edzésidőpont eltolása vagy elmaradása már nem jelent problémát. Hogy mennyi idő alatt jutunk el idáig, az az egyén akaraterejétől, elhatározása komolyságától függ. De nem árulok el titkot, a kezdeti lelkesedés hamar alább tud hagyni, könnyen jönnek a felmentések, főleg, mert az első napok, hetek fizikailag is fájni fognak. Ugyanakkor ellenpéldák is akadnak szép számmal. Egy egykori barátommal a harmincas éveinkben jártunk, amikor egy szép napon azzal ébredt, hogy szeretne megszabadulni a nagyjából 20 kilónyi feleslegétől. Már el is kezdett futni – újságolta örömmel -, sikerült is megtennie úgy 50 métert. Később az 50 méterből 500 lett, az 500-ból pedig öt kilométer. Majd – csakúgy munka előtt – rendszeresen csinált egy kis – 20-25 kilométeres – kört a budai hegyekben. Ő komolyan gondolta a dolgot. Olyannyira, hogy két év múlva teljesítette a Bécs-Budapest maratont, persze akkor már nyoma sem volt a súlyfeleslegének. A példa annyiban sántít egy picit, hogy jó húsz évvel volt fiatalabb, mint azok, akikről most beszélgetünk. Hozzáteszem, neki szerencséje is volt, mert ösztönösen rátalált arra a sportra, amely passzolt az elképzeléseihez és persze a fizikai adottságaihoz. Amúgy ebben tud nagy segítséget adni az előzetes antropometriai vizsgálati eljárás, amelyről ezen a honlapon is lehet tájékozódni.
-Nekem nem csinált nagy kedvet azzal, hogy az első napok, hetek fizikai fájdalmáról beszélt. Ez tényleg elkerülhetetlen?
-Hogy jobb kedve legyen, mondhatom azt, hogy de, csak akkor nem mondanék igazat. Mert miről is van szó? A civilizált ember manapság alig-alig használ izomzatot. Lába persze mindenkinek van, tehát járni is tud, karja is van, tehát szatyrot is tud cipelni. De a fizikai munkát végzőket kivéve leginkább ülni tud, meg az autójából ki-beszállni, ami maximum a derekat veszi igénybe. Ennek az embernek bármilyen más mozgásforma – legyen szó túrázásról, futásról, sétáról, teniszről, tollaslabdáról és sorolhatnám – szokatlan lesz. Sajnos korunk emberének legtöbbször egyáltalán nincs has- és hátizma, amely egyébként az ember vázszerkezetét tartja. Mondhatnánk, hogy a hétköznapokban nincs is szükség ilyen izmokra, hiszen nem véletlenül satnyultak el, de 50 felett már egyre inkább érezni a hiányukat, mert megváltozik a tartás azzal, hogy tovább gyengül a korábban még nyomokban meglévő izomzat.
-A kezdeti időszakban miként tud segíteni egy személyi edző?
-Mindenekelőtt ne szűkítsük le a segítők körét a személyi edzőkre, mert őket leginkább a fitnesstermekkel azonosítják az emberek. Ám azok, akik a sport mellett döntöttek egyáltalán nem biztos, hogy az új hobbijukat egy konditeremben képzelik el. Ez a hely ugyanis lehet akár egy uszoda, egy teniszpálya, egy pingpong terem, egy hegyi sétaút vagy túraútvonal, egyszóval nem feltétlen konditeremnek kell lennie a sport helyszínének, és nem kell feltétlen személyi edzővel kezdeni. Hozzáteszem: a felsorolt mozgásformák mellé is lehet manapság már edzőt fogadni, de a személyi edzőt, mint fogalmat inkább a konditermi segítővel azonosítják az emberek. A kezdeti edzésekért azonban nem feltétlenül kell bárhova is mennünk, hiszen otthon is elvégezhetők olyan gyakorlatok, amelyek átmozgatják az izomzatot, az ízületeket, egyúttal felkészítik a szervezetet a későbbi erőteljesebb igénybevételre.
(Következő írásunkban az otthoni edzéslehetőségekről és a személyi edzésekről olvashatnak majd Somogyi Gábor útmutatásai alapján)